Tárgytalan, tegnap még fontos volt, ma tárgytalan, Józanul vigasztalom önmagam, sírni már céltalan. Vége lett, de azért reggel éppúgy ébredek, Nem vették tőlem el a kék eget és nem dőlt össze a világ, megyek tovább.
Nem történt semmi, csupán egy jó barát lett furcsa idegen, Egy könnyel ragyog több a fáradt szememen, valaki rosszat tett velem Istenem. Nem történt semmi, csupán egy felhő vonult át az egeken, Egy könnyel ragyog több a fáradt szememen, Istenem, pedig azt hittem ismerem!
Vártalak, tegnap még fontos volt, ma tárgytalan, Józanul vigasztalom önmagam, sírni már céltalan. Vége lett, de azért reggel éppúgy ébredek, Nem vették tőlem el a kék eget és nem dőlt össze a világ, megyek tovább.
Nem történt semmi, csupán egy felhő vonult át az egeken, Egy könnyel ragyog több a fáradt szememen, valaki rosszat tett velem Istenem. Nem történt semmi, csupán egy jó barát lett furcsa idegen, Egy könnyel ragyog több a fáradt szememen, Istenem, pedig azt hittem ismerem!
A neten szörfözgetve találtam rá egy nagyon értékes és tartalmas blogra. Valahányszor felmentem oda… picit gazdagabban jöhettem el.
Lelkiekben gazdagabban.
Szeretném felhívni figyelmeteket a blogjára (Itt látható blogjának linkje jobb oldalt, Egyéb blogjaim – Kedvenceim… linkek között)
Szeretném megosztani veletek az örömhírt, miszerint második kötete is megjelent, s olvassátok szeretettel az alábbi sorokat is. ;)
"Egy álommal kezdődött minden…az elején csak a megfáradt bánatomat cipeltem, rímekben próbáltam hangot adni füst-üveg vágyaimnak, szívem panaszának. Valahogy legbelül születtek meg az összecsengő rímek, soha sem figyeltem a szótagszámokra, a vers szerkezetére…csak az életemet írtam. Amikor megjelent az első kötetem egy álmom valósult meg. Szerettem volna méltó emléket állítani vele fiatalon elhunyt Édesapámnak, és amikor végre sikerült, szárnyaltam a boldogságtól… ha csak egy pillanatra is, de éreztem, hogy elrugaszkodtam a talajtól, s folytattam a versírást…éreztem és nem csak én, de a környezetemben élők is, a fejlődést. Majd, mintha mostoha sorsom rájött volna, túlságosan nagy büntetést mért rám, szeretett Édesapám elvesztésével, akár egy elhamarkodott büntetést kirovó szülő, megbánta tettét, és kárpótolni vágyott a szívet tépő veszteségért…attól a naptól kezdve szívemet feltöltötte vágyakozó lázzal, félelmeim elmaradoztak, addigi kétségeim szertefoszlottak és miképpen a Hold megemeli a tengert, úgy emelt ki addigi kozák-hidegemből…édes íze lett minden leírt szónak, valósággá szépült minden vallomásom, és megszülethetett a második kötetem. Fogadjatok szeretettel lábaitok elé szétgurított gyöngyszavaimat…"
(Vörös liliom)
Vörös Liliom költészete
Az első kötet a szárnybontogatás időszaka volt, a másodikban már – képletesen szólva – repült a madárka. Pontosan ismeri a fennmaradás szabályait és mind magasabbra és magasabbra száll. Aki olvasta a Néma sikolyt, szívében melegséggel fogadja a most megjelent könyvet, látva, hogy röpke egy év alatt mekkorát fejlődött a szerző, aki gyorsan elhagyta az itt-ott megbicsakló ritmusszerkezetet, tökéletesedtek a rímei és megmutatta, hogy az egysíkú gyászverseken és az olykor megvillanó szerelmi költészeten kívül mást is tud.
A szerző életének nagy részét a versírásnak szenteli, s hogy ez nem hiábavaló küzdelem, annak bizonyítékát új könyvének formai és tartalmi része bizonyítja. Eltűntek a tömedékszavak, a szó- és fogalom-ismétlések, minden versében tetten érhető a tudatosság, kimunkáltság. Nem fogadja el korrektúra nélkül a hirtelen jövő ihlet sugallta, szépnek tűnő gondolatokat, próbálja tovább csiszolni, de úgy, hogy nem visz bele olyan elemeket, melyek az agyongyártásra utalnának. Csak éppen annyit, amennyit kell. Versein nem érződik ez a sokszor napokig, máskor percekig tartó vívódás, simának, spontánnak hisszük minden szavát. A szó-aranyműves gondosságával megírt sorok legfőbb értéke azok gondolat-gazdagsága; üresjárat, megerőszakolt mondatok nincsenek. Minden a helyén van. A rímek nem kolompszerűen monoton konganak, hanem akkor és ott muzsikálnak, ahol éppen szükség van rájuk. Ha kell, ölelkezve, ha a versépítkezés úgy kívánja, párosan, legtöbbször pedig keresztrímekkel díszíti a verseket. Mindez elhivatott költőre vall, aki kinőtt a versírás gyermekbetegségeiből és magabiztosan halad az általa kitűzött célok felé.
Írásain alig érezzük, hogy számtalan lelki válságon esett át, túlélte a menthetetlennek látszó agonizálást és úrrá tudott lenni valamennyi fájdalmas és helyenként megalázó helyzeteken. Költői szemléletet váltott: meg tudott újulni. Az elhunyt édesapa felett érzett bánatát átmentette beletörődésbe, le tudta törölni patakként ömlő könnyeit és átszúrt szívvel, hamvadó és éltető reményekkel más értékekkel gazdagított költészetet teremtett. Első kötete azt bizonyítja, helyes úton jár. Ezt tények bizonyítják: ismeretlenek keresik fel honlapját, hogy verset kérjenek – olykor lopjanak tőle -, megnyert irodalmi pályázatokat és műértő szerkesztők kérték fel: írjon a következő kiadásra kerülő antológiába is, mert tetszettek a művei.
Mint minden költőt és írót, őt is érték és érik támadások. Önjelöltek vélt igazukat (valószínűleg inkább palástolt irigységüket) fennen hirdető dilettánsok, akik – gondolom – most tanulják a költészettan ábécéjének első betűjét, hangjuk azonban nem hallatszik az égig. Többen támadták Adyt is. Ő ezekre így válaszolt:
„Ifju szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.”
Igen, a millió gyökérből egykor gyönyörű lombos fa lesz, akár tetszik a világhálón önmagukat szakértőnek kikiáltott poétakarikatúráknak, akár nem.
Egyik nagy költőnk nyelvi tanulmányában azt olvashatjuk, úgy kell írni, hogy az olvasót egy pillanatig se tartsuk kétségek között a felől, hogy mit akarunk kifejezni. Világosabban: mindenki számára érthetően kell írnunk. Nos, ennek az elvárásnak tesz eleget a második kötet, mely mentes a korábbi apróbb hibáktól. A költőnő elsajátította a versírás kulisszatitkait, és nem a mesteremberek rutinjával, hanem a lelkéből fakadó tiszta forrásból merít úgy, hogy az valamennyi olvasó számára élvezhető legyen. Mivel a versírás nem egyértelmű – kinek tetszik, kinek nem – nehéz lenne pontosan meghatározni, valójában ki is a jó költő? Több elméletet is kidolgoztak ennek megfejtésére, végül sikerült a sok szempont közül eggyel fején találni a szöget: az a jó költő, akinek a versét akkor is személyhez tudjuk kötni, ha nem írja alá a nevét. Akinek a stílusából, formai szerkesztéséből, témaválasztásából, rímeiből az első olvasatkor ráismerünk a szerzőre. Úgy érzem, Kovács Popa Daniela elérkezett e kritérium megvalósításához. Ha álnevet használna, akkor is tudnánk: ő a szerző. Ennek eléréséhez szükséges a műfaj iránti elhivatottság, kitartó munka, számtalan vers megírása, mely öntisztító hatású, lehántja magáról az utánérzéseket, és hatásvadászat nélkül adja önmagát. Gondolatébresztő és nemes érzéseket vált ki az olvasóból, és a mondanivaló továbbgondolására serkent. Ilyennek érzem a hölgy verseit, s úgy vélem, ezzel nem vagyok egyedül.
