„Van az úgy, hogy az embert csalódások sora éri, de akad olyan megpróbáltatás, mely térdre kényszeríti, mely teljesen megbénítja. Amikor szíven szúrják, nyilvánosan megalázzák azok, akikre vakon bízta volna életét, az ember sokáig ott fetreng az út porában, és annyi ereje sincs, hogy az ég felé emelje tekintetét, hogy nyögve sírja ki istenének szíve panaszát. Abban reménykedik, hogy az idő múlása elfedi majd a fájdalom vágta sebét, és így enyhülni fog kegyetlen kínja, de balga az ember, mert nem tudja, hogy nem akkor lesz túl a megpróbáltatásokon, ha sikerül elvetélni, kiátkozni magából múltját és vele együtt az emlékeit, hanem akkor, amikor már együtt tud élni velük.”
(Vörös liliom)
