Túlélni Téged...

Neked

Egy úton Te meg én
Egy szív egy test egy lélek
Bárcsak éreznéd mit érzek
Bárcsak tudnád miért félek

Miért hagylak egyedül
Miközben nem engedlek el
Bárcsak tudnád
Hogy rajtad kívül más nem érdekel

Utolsó oldalak a naplómban, egy időszaknak vége
De mindig előjön a csábításod csalfa fénye
Még nem vagyok elég erős, pedig nemet kell mondanom
Érzem, hogy már így is sikerült mindent elrontanom
Túl sok volt már ,örökös tévedések megvetések
Elfedett és elfelejtettek érzelmek és szenvedések
Kifogyott a szótár az együttlét sem enyhít
És a szó hogy "szeretlek" lassan tényleg nem jelent semmit
Álmomban láttalak, mentem utánad, előttem futottál
El messzire tőlem, de mégis hozzám jutottál
Keresem ami elveszett elment tőlem máshova
Rohanok azután ami talán nem lesz az enyém soha

Nélküled szürkék a napok, az egyre múló pillanatok
Akárhogy vártam, mindig messze voltál, de lelkem újra visszavár...

Más lett a levegő, régen izott, hogyha Veled voltam
És minden szavam zenélt amikor Hozzád szóltam
Örültem, ha láttam, hogy nevetsz azon, miket írtam
És ha szomorú voltál, akkor én is veled sírtam
Tudom, hogy én hibáztam mert a tetteimmel várok
Vagy cselekszem mielőtt még biztos talajon állok
Tudom, hogy hibáztam, de kérlek hagyjad meg a reményt
Hogy nincs még vége mindennek és kaphatok egy esélyt
Magamra maradtam, és ez a pár sor most a búcsú
Örökre bennem élsz, viszont az útunk még hosszú
Bárcsak éreznéd, hogy Te vagy akit szívem mindig keresett
Búcsúzom naplóm, de talán jön majd egy újabb fejezet

Vallomás

Gyenge voltam, s úgy zuhantam a földre,
Mint házfaláról hulló vakolat.
És ott maradtam összetört tagokkal,
A megfakult cseréptetők alatt.

Belém rúgtak, tapostak rajtam, fáztam.
És vártam! – Egyre vártam, hogy segíts!
S te nem hallottál mikor kiabáltam!
Százszor, ezerszer, újból és megint!

De én sem hallottam meg suttogásod!
Kérő-könyörgő szelíd hangodat.
Nem érezhettem gyengéd érintésed,
S megöltem lassan minden álmodat…

S a szégyen és a bánat egyre hajtott,
Lettem hazátlan gyilkos, vad fegyenc.
Egyszerre bíró, áldozat és hóhér.
-Szívedből messze űzött...idegen.

(Gámentzy Eduárd)

Ha belém látnál...

Ha belém látnál, tudnád, rég nem tartom magam

legyőzhetetlennek, ki kemény, mint a kő,

de úgy szeret a szívem, ahogy tán még soha,

s a jó útra térni, hiszem, még nem késő.

Noha nem vagyok rég Isten földi mása,

züllött tévutakon önként indultam el,

s arcom morcos angyal lelkifurdalása,

szelíd lett a lelkem, ha nagy is a teher...

...
(részlet)

(András)

Korál...

Nos, hát mégis Nélküled, múlik el az életem,
Pedig a fontos dolgokat, még nem mondhattam el,
Szavaim fáradt nyilak, földre hulltak az útjukon,
S amit még nem mondhattam el, már többé nem tudom.

Igen, fájt minden szavad, tudom én rontottam el,
De csak egy dolog igaz, amit nem mondtam sosem,
És most vad tüzekkel ég, a hallgatáson túl,
És örökre megmarad kimondhatatlanul.

Nézd a föld forog tovább,
És már nem bánt semmi sem,
Csak egy szó amit Neked,
Soha nem mondhattam el
Soha nem mondhattam el,
Soha nem mondhattam el "

Sose volt nyár... / Leperegnek a könnyek...

Egy kicsit még...

"...Sajnálom, hogy ennyire szeretlek,
És sajnálom, hogy te nem,
Sajnálom, de nem szégyellem,
Hogy tetszettél nekem.
Sajnálom, hogy amikor kérdezted,
Én rögtön azt mondtam: igen!
Sajnálom, hogy amikor jó volt,
Én őszintén élveztem.
Sajnálom az orrom, a hajam,
Hogy nem hosszabb vagy rövidebb.
Sajnálom, hogy én csak én vagyok,
Majdnem az, de csak majdnem.
Én kölcsönadtam játszani,
Te meg elhagytad a szívem,
Sajnálom, de egy kis időre,
Most jobb, ha elteszem….
Sajnálom, hogy ennyire szeretlek,
És sajnálom, hogy te nem… sajnálom….
De leginkább csak neked kéne sajnálnod,
Hogy mindebből nem érezhetsz semmit sem!"

Álmatlan...

Szemenszedett igazság...

Nem szeretsz...

Magányból és könnyből, láncot fon a Bú...
Hű szolgája, a Mélységnyi Bánat, lassan
nekem ront, s letarol.
Könnyű a dolga. Hagyom magam.
Súlyos a béklyóm... ami sárba ragaszt.
Fekete köd borul körém: Rád emlékszem.
S mint álmos méz-pók tapadós csápjai,
Kinyúlnak felém kín-szavaid...
Iszapos csillaggá csordulva üzenik:
Hogy... nem szeretsz... Kedvesem.

/ Pálnagy László /