Édesapámhoz...

Húsz éve már lassan, hogy elvetélt a kín,

nem bírtam szóra a kegyetlen halált

fájó hiányod túlontúl feszít,

ha érdes ölébe vesz az árvaság.

Zarándok helyem lett a temető,

hol könnyező szívem zokogja bánatát

koszorút fonok könnycseppek ködéből

s rád terítem szívem áttetsző fátyolát

Az arcom barázdái egyre mélyülnek

ránccá fagyott bennük a néma fájdalom

és szinte hallom, hogy búcsúzik az élet

s az ordító hideg terül sírodon

Térdre rogyok újra a tehetetlenségtől

a süket sötétjébe kiáltom a neved

húsz éve már lassan, hogy némán, meddőn tűröm

hogy egyre hangosabban zúg lelkemben a csended.

Írnék, de nem tudok…a megdermedt szavak elgémberedtek, talán a kinti hideg miatt, vagy ki tudja... Olyan sötétség honol mindenütt, hogy az ember úgy érzi, mintha örökre eltűnnének a nappalok, és soha többé nem süt már ki a Nap. Ebben a furcsa, reménytelenséget árasztó félhomályban van, ami mégis meghitt, és gyönyörű. A gyertyafény. A gyertyaláng fáradhatatlanul táncol, szeretett Édesapám sárguló fényképe előtt. Végtelen szomorúság az, amit érzek, ahogy nézem Őt, amint megcsillannak élettelen szemei a gyertyafényben. Csak nézem hosszan a fényképét, majd a lágyan, sejtelmesen lobogó gyertyalángot. S most az egyszer hálás vagyok a csendért, a békéért, amely körbevesz. Most is, mint mindig csak Rá gondolok...Tétova mozdulattal felé nyúlok, miközben lassan lecsukódó szemem megtelik keserű könnyel. Felidézem, lágyan, hangtalanul, míg életre nem kel képzeletemben, és a gyertya ütemére lassan, imbolyogva elindul felém. Most nem könnyezik szeretettel átitatott pillantása. Mosolyog, ahogy jön, ölelésre tárt karokkal. Nincs más, csak ragyogó fény, és végtelennek tűnő ölelés…

Majd újra félhomály, remegő gyertyaláng, és könnyek. Mintha távozó, néma lépteket hallanék. S a megdermedt gondolatok ismét lehűlnek, majd eltűnnek a konok októberi ködben…

S íme a legelső vers eredeti változata, melyet írója, Vörös liliom iránti tiszteletem jeléül
annak eredeti verziójában is közzé teszek:




Két éve már...

Két éve már, hogy elvetélt a kín,
nem bírtam szóra a kegyetlen halált
fájó hiányod túlontúl feszít,
ha érdes ölébe vesz az árvaság.

Zarándok helyem lett a temető,
hol könnyező szívem zokogja bánatát
koszorút fonok könnycseppek ködéből
s rád terítem szívem áttetsző fátyolát

Az arcom barázdái egyre mélyülnek
ránccá fagyott bennük a néma fájdalom
és szinte hallom, hogy búcsúzik az élet
s az ordító hideg terül sírodon

Térdre rogyok újra a tehetetlenségtől
a süket sötétjébe kiáltom a neved
két éve már, hogy némán, meddőn tűröm
hogy egyre hangosabban zúg lelkemben a csended.

Kovács Ákos: Persze hajnal van megint

Az ágy nem hófehér,
Az éjjel véget ér,
Tisztulni kezd most a fény.

Persze hajnal van megint,
Az idő ránk legyint.
Alvó tested mellett áll a tegnapi én.

Minden tudományunk
A tánc, amit tegnap jártunk,
Szemünkben megnőtt a vágy,

És eltűnt egy perc alatt,
Belőle semmi nem maradt,
Nem hófehér már az ágy.

Nézd, hajnal van,
A fény fellobban.

Pedig hallom még a dalt,
Ami minket összetart,
Ne hidd, hogy könnyen elhagylak.

Ó, bárcsak értenéd,
Bennem nincsen büszkeség,
Én adok testet a vágyadnak.

Veled is becsaptam magam,
De a szívem nyitva van...

Mondd, mit teszel...

"Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod? Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy megtedd, amit meg kellett volna tenned? Mondd, mondd, mit teszel, ha hibázol, újra és újra, és nem lesz rá lehetőséged, hogy jóvá tedd? Mondd el, mire vársz, hogy lépj, hogy boldog légy? Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál? Mondd, mit ér az élet, ha a boldogság messze jár?.. Mit érnek az évek, ha nem hiányzik, aki vár? Mondd el, mit kellett volna tenned, és mondanod, ha lett volna még egy holnapod?"

Hazudhatnék...

"Hazudhatnék az életemről,

de a csend ami közénk ékelődött

szűnni nem akar.

Te éppen olyan lettél, mint egy néma zivatar.

Mennem kellene, már nem maradhatok,

mert fellöknek a szemedből rám villanó indulatok.

Simogató ujjaimra erős karmok nőttek,

hogy megvédjem megtépázott lelkemet.

Szememből soha fel nem száradó apró gyöngycseppek

gördülnek a lábad elé,

de te észre sem veszed.

Állsz csak egyedül, érzéketlenül.

Hazudhatnék még tovább,

de eljátszottam már, mint egy színpadon

az összes szerepemet.

Többet már nem lehet.

Kiáltanék, de régen nem hallod a szavam...

Mindent odaadtam már,

s a ami még hátra van

mosolytalan életemből-

hát maradjon az Enyém!

A kínt csak magamban ordítom a gyertyafénynél.

S a csipkearcú hajnal felé fordítom

álmatlanságtól elgyötört hazug arcomat.

Mielőtt végleg elmegyek,

belőlem

valami mégis ittmarad..."