Megcsaltalak...

Megcsaltalak, mert százszor megtagadtál,

semmibe vettél, szükségből használtál,

idegennek tartottál, magad előtt szégyelltél,

kérdések bizonytalanságába börtönöztél,

a lépcsőházban settenkedve előre siettél,

az utcán nem ismertél, észre nem vettél,

semmit nem kérdeztél, magadról hallgattál,

megsebeztél, megaláztál, egyedül hagytál.

Megcsaltalak, hogy elégtételt vegyek,

tőled távolodjak, ne eszköz legyek,

ellened tegyek, kételyek közé szorítsalak,

egyenlőtlenségünkbe bele ne roppanjak,

neked megfizessek, ölelést ne kolduljak,

ne rettegjek, más karjában megtagadjalak,

várakozásba ne dermedjek, eláruljalak,

létezni akarjak, önmagam maradjak.

Megcsaltalak, mert soha, soha, soha

nem mehettem veled soha sehova,

semmi más: hazugságod voltam,

megcsaltalak, megcsaltalak, lázadtam

a szent ölelés iszonyú gyönyör ellen,

aztán darabokra tört a világ bennem,

megcsaltalak, azt hittem önhitten,

pedig csak magamhoz lettem hűtlen.

(Zimonyi Zita)

Örökre...

Ne mondd ki ezt a szót: örökre.

Ne búsítsd senkinek szívét,

Mondd te csak azt, hogy - most szeretlek,

Mert a jövő perc nem tiéd.

Örökre. . . bús, tréfás, hazug szó.

Isten ajkára illik az.

Egy percre, míg egy csók elcsattan

Leányajkon csak ez igaz.

S ne is kívánd e szót: örökre!

Vesd meg, ki mondani meri.

A végtelenséget csúfolja,

Mert nincsenek csak percei.

Szeresd te azt, ki büszke ajkkal

Csak azt ígéri, mit megád.

Örökre. . . csak a vértelenség

Kendőzi ezzel önmagát.

Ameddig ajkad csókol, éget,

Ameddig szítja lángomat

A férfi-ajkon ez igaz csak

És hazudik, ki mást fogad.

Vesd meg, ki így susog: örökre.

Szeresd, ki csókol s nem ígér.

Örökre szánt fanyar kötésnél

Egy csókterhes perc többet ér.

(Gyóni Géza)

(néma sikolyban hangtalan a könyörgés)...

Kilincset markol a kezem.

Még visszanézek, de csak

távoli csillogás vakítja szemem,

a közel - ködfátyolos.

Eltévedtem. Mintha ezernyi,

apró villanás mutatna utat,

én mégis kerülöm, csak

gödrökbe lépkedek, némelyik

mély - hát elsüllyedek.

Testemre sár tapad, visszahúz,

hideg érzéketlenséggel szorít.

Emlékfoszlányból, kínnal épített

minden létrafok, de kudarctól

véres minden ujjam, visszazuhanok.

Még remélek, várok, kilincset

markol a kezem, hívó szavad,

ha van, ha lesz - megismerem.

- Nézz rám! Kilincset markol a kezem!

Csak egy nap! Csak egy délután!

(néma sikolyban hangtalan a könyörgés)

Ha nem szólsz, ha nem válaszolsz -

az ajtót…, szépen-lassan…

becsukom… magam után.

(P. Pálffy Julianna)

Nyiss ajtót...

Tetovált mosolyod mögé bújsz,

S hogy ne ismerjen senki rád,

Kifested magad az álmaiddal.

Lelked mélyén üres szobád

Magányát hordozod riadtan.

Ahogy a fák az alkonyatban,

Tűnnél el láthatatlanul.

Nem hiszel nekem, de rád találok!

Kimondva, kimondatlanul,

Szavaim érthetővé válnak,

Lesznek mondatok, verssorok.

-Suttogok neked,... s ha hallanád

Nyiss ajtót!... -Én kopogtatok.

(Gámentzy Eduárd)