Volnék a hang, mely őszi ködben
Váratlanul lelkedbe döbben.
Az égő szem, mely a homályból
Fenyegetően feléd világol.
A szorongás, mely éjjelente
Álmaidban tőrt ver szívedbe.
Volnék a vágyad, buja, bomlott,
Mely pillantást se hagy nyugodnod.
A végzet volnék, mely a bűnben
S azon át a sírig űzne.
S lennék föld röge, habnál lágyabb,
S ölemben lenne örök ágyad
(Tompa László)
Sóhajodba hal meg az eddig élő csend
égő füled tövéhez tapad édes csókom
finom érintésed több éhséget teremt
míg szívembe zárva nevetésed hordom.
Csintalan játékot űz arcodon a fény
buja szerelemre hívogat a lelkem
fogd meg az idő tévelygő kezét
és maradj meg örökre, örökre mellettem…
(Vörös liliom)
„Ha már leraktál mindent ami ma fontos volt,
ha már a fekete eget uralja a Hold,
ha már vágyad szunnyad mit gyújtott a szerelem,
ha már álomtengerbe merül az értelem,
ha már pillád lezárja e zavaros világot,
gondolj ki magadnak egy másik világot,
a tündérek éjjel odarepítenek,
szeretetben és fényben megmerítenek,
meglátod szebb lesz holnap a világ,
érted nyílik majd megannyi virág.”
„Mit írjak? Fuldoklom az életben,
elhunytam testben, haldoklom lélekben,
céltalan bolyongok lenn a rögös földön,
majd felhőn ülök, várom ki "följön"
és irigyen nézem a menyország kapuját
rajtam kívül hány de hány ember lépi át.
Én még a pokolban sem kellettem,
tépázott lelkemmel szánalmat keltettem,
elkergettek- járd utad egyedül,
nézem sóváran ahogy a gerlepár repül,
utánuk repülök s a titkuk kérdezem,
de titkukkal együtt elszállt az életem.”
(H.M.)
