„Úgy élj, hogy visszanézhess. Ne haraggal, hanem örömmel forgathasd át emlékeidet, visszafelé. Nehogy sajnálkoznod kelljen… Okosan élj. De főleg: szépen. Gazdagon, ne a szó anyagi értelmében, hanem szellemeikben. Ahogy a vonuló vadak hagynak nyomot maguk után, úgy hagyj te is. Hogy rád találjanak, ha keresnek. Hogy rád találhasson, aki keres. Hogy ne felejtsék el a vonulásodat. Jeleket hagyj a világban, téged jelzőket. Gondolatokat, amelyek rád mutatnak. Emlékeket, bármilyen, csak markáns legyen. … akkor jól éltél. Akkor éltél helyesen. Úgy élj, olyan megfontoltan, okosan és szépen, hogy még az elmúlás fájdalmát is eltakarja a jóleső emlékek felizzó melege. Úgy élj!”
"Szeretni annyi, mint sebezhetővé válni. Bárkit szeretsz, a szíved bizonyára elszorul és esetleg meg is szakad. Ha biztos akarsz lenni abban, hogy sértetlenül megőrzöd, nem szabad odaadnod senkinek. Gondosan csomagold be hobbikba és apró élvezetekbe; kerülj minden bonyodalmat, biztonságosan zárd be önzőséged ládikájába vagy koporsójába. És abban a ládikában a szíved elkezd változni. Kemény, törhetetlen és visszalágyíthatatlan lesz."
(C. S. Lewis)
2009. május 3., vasárnap
Miguel Espinosa Aszklepiosz, az utolsó görög
Epilógus
III. Anyja halálára
Ha a gyermekkori évekre gondolok, a dolgok akkori szagára, hideg térdemre, az eredendõ gondtalanságra, az édes óvó félelemre, eleven testemre, a rejtett kincsekre, a természet újdonságára, a formák felfedezésére s az engem körülvevõ tágas térre és rejtelemre, mélabú tölt el.
Ha eszembe jutnak a kamaszkori évek, a tömény élet, felbukkanó belsõ világom, a létre ébredés és a lét varázsa, az érzések gazdagsága, az önzetlen szeretet, gyöngédség az ártatlan iránt, az oktalan mohó vágy, a lélek egyetemes képessége és akarata, ugyanazt a mélabút érzem.
Ha az ifjúságomra emlékszem, a gondolkodás gyönyörére, a kimondás szükségére, a szemlélõdõ megfigyelésre, a formakészségre, a meztelenség izgalmára, a különös felfedezésére, a személyiséggel való találkozásra és az akkori megfontolt, lelkes és helyes tanácsokra, megint elfog a mélabú.
A világ sohasem lesz már oly tágas és rejtelmes, mert nem ismétlõdik meg többé soha semmi. Többé nem látom a kincset kezemben, és az éjszakát nem érzem hosszúnak és mélynek. Nem érzékelem soha többé, milyen édes az óvó félelem, és milyen eleven a lét, mert sosem leszek újra a gyermek, aki voltam, és többé nem fogod a kezem.
A világ soha többé nem lesz akarattá, és nem kél hajnal, hogy felfedje, amit belsõnek hívunk, mert nincs ismétlõdés, minden a semmibe tart. Többé nem áraszt el az egyetemes szeretet, és nem keresem többé, ami nehéz; nem kap többé nevet a lét, és egyetlen esemény sem fakaszt érzelmeket, mert sohasem leszek újra a kamasz, aki voltam, és nem szemlélem tûnõdve arcodat.
Sosem kerül újra egyensúlyba a világ, nem lesz derûs lelkesedés és állhatatos gondolkodás, mert eltûnt, ami elmúlt, ahogy a szív sem érzi már a régi örömöt, és ritmustalan kattognak a strófák. Nem okoz többé gyönyört a gondolkodás, nincs szükségem rá, hogy elméletet gyártsak, nem fog el többé vágy a formák után, és nem kell a kellõ megfigyelés; nem keresgélek többé eleve eldöntve, nem köszönt be kegyelet az istenek iránt, mert nem leszek többé az ifjú, aki voltam, és nem hallom többé a hangodat.
Nem látok többé hazát, és nem hallok nevetést. Sem felhõ, sem kõ, sem növény, sem állat, sem dolog nem hoz többé újat. Többé nem választom ki a szót, sem azt, amit jelent. Senki szemében sem találom meg többé tekinteted folytonosságát és jelenvalóságát szememben. Nem lesz többé báj és gyanútlanság, nem vonz az Igazság, és nem akarok töprengeni. Nem jön vissza semmi, a semmibe tart minden, és nem tér vissza soha. Veled hal meg a gyermek és a fiú és a férfi.
Állok melletted, ahogyan máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy teszel, mintha, azután mégsem, és én nem nézek rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap. Mint egy perce még. Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsimogatni a fejed, megnyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan. Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj. De mosolygok is rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi leszek veled. Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk. Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem fáj. Nevetek magamon, új-kamaszként: mindegy, ugye mindegy. Gondolsz-e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz? Jó így? Így jó most? Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból.
„Aki önmagát ismeri. Legalább egy kicsit. Legalább annyira, hogy az élet alapkérdéseiben már döntésképes. Sem fizikai vágytól hajtva, sem érdekből, sem szánalomból nem játszik szerelmet. Nem utánozza a filmvásznon látott, könyvekben olvasott hősöket és hősnőket. Nem hajlandó egy tetszetős gesztusért, vagy a szülei kedvéért eltékozolni éveket, évtizedeket. Időt szán a királylány, illetve a fehér lovon érkező herceg alapos szemügyre vételére. Ha a teste elsodorja, kisebb baj, mintha ezeregy éjszakát tölt el azzal, akivel még egy hétvége is hosszú volt.”
"Néha szavak nélkül kell megbocsátani. Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat és a jóvátételre igyekvő szándék apró jeleit,s jelekkel felelni a jelekre. Felejteni ott,ahol a felejtésre van szükség, megróni máskor azt,akinek szüksége van a megrovásra. Az igazi megbocsátás, mint a szeretet általában, intelligens és leleményes. És alázatos is, legfőképpen talán alázatos."
