Boldog Karácsonyt kívánok Mindenkinek! ;)

Kiss Lauráért...

A szerelem fáj...

Nem kell, hogy megbocsáss...

Isten, Haza, Család...

Kedves olvasóim!

Gondoltam megosztom veletek is egy régi kedves ismerősöm versét. :))

Nagy grat az írónak e vershez! ;)

Kellemes olvasást!




A hét verse

Forrás: http://www.karpat-haza.hu/node/78



ISTEN, HAZA, CSALÁD


Édesapám példaként a munkára tanított
Ha kérdeztem többnyire egy szerszámra mutatott.
Az élet minden kérdésére a munka volt a válasz…
Az Öreg most is így él még,
bár már gyakran keres támaszt.


Isten dolga különös téma volt minálunk…
Templomi képeket csak nővéremről láttunk.
Mindenki járt hittanra az én kis osztályomból.
Én nem mehettem. Miért? Nem nyomoztam akkor.


Nagyapám, s Nagymamám minden vasárnapon
Együtt indult templomba, de nem végig az úton:
Nagymama a katolikus misét látogatta,
Nagyapám helyesnek Kálvin szavát tudta.


Ott ült iparosként az utolsó sorban,
A szószékkel szemben… és a harangszóban
Dédapám büszke emléke szállt szerte,
Mert a „hadi” harang helyett, az újat Ő vehette.


Anyai nagymamám szülőhelye Kassa,
Hogyan lett Kosice? Senki sem firtatta.
Otthon, nem volt téma Trianonnak átka…
csak mentünk kirándulni Csehszlovákiába.


Furcsa volt Rákóczi külföldi nyughelye,
A városok idegen… és csengő magyar neve,
Nem értettem. Nem kérdeztem. Mentem.
Örültem, hogy ott vagyok… hogy ott lehettem.


Gyermekkorom másik kalandos emléke…
Három család utazása a gyönyörű Erdélybe:
Körösfő, Torda, Vásárhely, Kolozsvár…
Büszkén mondtam verset Petőfi sírjánál.


Persze feltűnt mindenhol,
hogy halk a magyar beszéd.
Nem láttam – tán éreztem? –
a ködben bújó veszélyt.
De nem értettem mért beszélnek
egymással is halkan
Az „ottaniak” egymással…
s velünk még halkabban.


Sodort hát az élet, amerre csak tudott,
Gyűlt apró tudásom… s néha talán kopott
Éltem, ahogy lehetett… szóval… éldegéltem:
imát nem rebegtem, Istenem nem féltem…


Harmincnyolc esztendőt feküdtem a Parton,
Ő megtalált - s azóta az ő törvényét tartom.
Rábíztam az életemet, szívemet, lelkemet,
Mindent, ami fontos: a gyermekeimet.


És Ő mutatta az utat… üzent írott szóval
Hazámba vezetett, hogy teljek széppel, jóval.
Itt éltem… mindig is szerettem itt élni
Szerettem magyarként, Magyarföldön lépni.
De új értelmet kapott magyarként élni a világban
Isten után Hazámat is újra megtaláltam.



Isten? Haza? Család?
– fiam a sorrendről faggatott,
Ahogy én gondolom:
Hazát Isten adott.
Haza nélkül nincs otthon,
otthon nélkül Család,
hogy „otthon legyünk benne”,
azért van a Világ.


Istentől – hogy éljünk –
a világ legszebb táját kaptuk,
és a Kárpát-koszorúban
magunk megtartottuk.
Az Élet kusza ösvény,
hány-vet erre-arra:
Ragyoghat dicsőség,
s hullhat gyász magyarra,


De amíg hitünkkel egymás kezét fogjuk,
S mi Magyarok magunkat
egy családnak tartjuk,
Velünk lesz az Isten,
s ha így hát ki ellenünk…
Történjen akármi – velünk –
ne csüggedjünk!


Imánkhoz térjünk be az Istennek házába,
Ide Kárpát-Haza tiszta templomába,
ide szép Hazánknak, fényes szegletébe,
hol Isten fénye ragyog mindnyájunk szívébe.


Áldd meg jó Istenünk, áldd meg a szíveket,
Kik megalkották e kincset itt Teneked!
Neked, hogy innen szálljon hozzád imánk,
Te vagy az Istenünk, s ez a föld a Hazánk.

(Tutinka Zoltán)



E vers eszembe juttatott hasonló, más verseket... egyik korábban már felkerült ide, az archívumban megtaláljátok: "Magyar vagyok, magyarnak születtem"...

Lásd megjegyzéseknél linkeket! ;)

Ajtók mögött.... (ez már volt fent, de csúcs a klip... Bár felnyitná egyesek szemét, s segíthetne ... :(

Rövid utazás... / Nem maradunk...

Lélegzet...

Hozzám tartozol,

mint csorba késhez az él,

húsomba maródtál

szomorú szavakkal,

kiégett világunk

kín-útkövén járok,

fájó talpam lépte

indít és marasztal.

Vetett lándzsa vagyok,

erős karral dobott

lágy húsodba a lét,

szétfröccsent szavakkal

fájó sebbé égünk,

összekoccant foggal

lélegzünk egy mesét.

(Török József)

Ne felejts...

Felejteni?

Hogy tudnálak felejteni?

Hisz Benned élek csak,

s mindaz, mi bennem még élet

egyedül csak Te vagy.

Lelkem minden rezdülésével

szívem összes melegével

testem minden zugával

érted sóvárgok...

s Hozzád elérek.

Pedig nem kereslek, kezem

sem nyújtom utánad

mégis itt él ölemben

a vágyad...

(Fuchs Éva)

Ölébe vesz...

Egyszer csak felbukkantál

a kusza nappalban rám találtál,

s odalett minden rettenet,

félelem és remegés.

Maradj még itt, halkan velem,

amíg felfedez a tekintetem,

s annál is tovább,

amíg ölébe vesz a halál.

(Nagy István Attila)

Ha a szerelem elhagyott...

Mert ha a szerelem elhagyott,

kipattogzik arcodon vékony

fehér rétegben a védtelenség,

mint omló falon a salétrom;

mert ha a szerelem elhagyott,

csak loholsz az utcán szorongva,

elbűvöl s nyomban megaláz

minden parázna szoknya;

és nyelved száraz kőporban forog,

ha elalszol, kifoszt az álom,

ébren lábaid fércen rángatod;

parázson jársz, parázson. . .

És tarkódig felperzselődsz

tagjaid hamuként elomlanak,

mozdulataidról az otthonosság

arany páncélja leolvad.

Vad fogaid élesen összeverődnek,

tekinteted röpte kileng, és

míg kívül a forróság emészt,

belülről ráz a didergés. . .

Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,

azt elviselheted még,

de jaj, ha veszni hagyod a magad

érette való szerelmét!

Mert minden idegen lesz neked akkor,

s kipattogzik arcodon vékony

fehér rétegben a védtelenség,

mint omló falon a salétrom.

Futnál - menedékül a megkövült közöny

nyirkos barlangjai várnak :

takaródzhatsz melegedni magadba,

mint bundájába az állat. -

Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,

nem ereszted az elveszítettet;

körömmel ezért behegedt sebeid

újra csak újra kikezded.

S élsz felelősen, mint a sebesült harcos :

ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,

míg izmai közt bolyong a szilánk, mely

végül szívébe szalad.

(Garai Gábor)