Ha nagy-zajú lázban szorítom a kezed
s fegyelmezett csöndemben a hangod keresem
csak azért van, mert félek, hogy majd egyszer
egymást fölkutatnunk szavunk nem leszen..
Ha verseimbe szövöm néma vallomásom
s elhamvad bennem a zöldje szemednek
csak azért van, mert nincsen maradásom,
ha árva halántékom hiányodtól lüktet.
Ha szomjas lelkem, szomját veled oltja
s a színes semmibe veled olvadok
csak azért van, mert szívem neked mondja,
hogy fél, hogy egyszer magam maradok.
... és ahogy Eastwood mondta:
ilyen bizonyosság csak egyszer
adódik az életben. És hiszem,
mondhatta volna másként -
de sose mondhatta volna szebben.
Hisz' ma már tudom, ezt kerestem,
mindig ezt kutattam a szemekben,
ezt a semmivel össze nem téveszthető,
felkiáltójelként elém térdeplő valóságot,
hogy valakinek a bizonyosság
Én vagyok!
De Te is csak biztonságra vágysz
és ölmelegre, örökké utánad
kapó, ismerős kezemre,
csöndre, ha zaj van,
rokonra bajban,
hogy mint kés a vajban,
mindig minden a helyén legyen,
precíz, kiszámítható és szenvedélytelen.
[...]
... Forog a film, Eastwood
átsétál a jeleneten, és én
újra magamba temetem a kérdést:
leszek-e még Neked vagy bárki másnak
a cáfolhatatlan, konok bizonyosság...
Netelka
elrejtem magam hogy megtalálhass
alkonyatból vetek neked ágyat
kiszólok érted az éjszakámból
elengedlek ha a hajnal lángol
tűnődő ujjaimmal vigyázok
ne riassza el a csönd az álmot
elrejtem magam hogy megtalálhass
szavaimból vetek neked ágyat
metaforákkal üzenek érted
végigfut a láz ha megérted
vacogsz? borítalak takaróval:
melledre hajlok perzselő szókkal
elrejtem magam hogy megtalálhass
karjaimból vetek neked ágyat
szólok a májusi orgonának
a már elköszönő gyöngyvirágnak
és neked is ne siess maradj még —
hullajtja szirmát a tavaszi ég.
(Nagy István Attila)
Parázna sóhajom lassú kéjjel ölel
arany-emlékpor hull a jelenre
indaként fon át lázas lüktetésem
koldusává válok érintésednek.
Csókod puha ívét ajkaimon őrzőm,
míg egymás árnyékába bújva pihenünk
vágyléptű gondolatom áthalad a csöndön
s feltörni vágyik hússzín szenvedélyünk.
Magamhoz szorítva bágyadt csöndbe súgom
szemérmetlen szavam egyre vetkőztet
fényedből nőve biztosan tudom
Te illatot adsz - én meg meleget.
