Már nincs mit...

Friderika - Mondd miért.

Szenvedély...

"Úgy engedj el, hogy nem sebzel mélyen... úgy engedj el: ne fájjon visszanéznem... "

Amikor véget ér valami...

"Amikor véget ér valami: akár egy szerelem, akár egy barátság, vagy bármi, amire sok időt szántunk... Nem is a végét siratja meg igazán az ember, hanem az elveszett illúziókat: a hitet, amivel felépítetted, az álmaid, amivel megtervezted... Olyan ez, mint amikor gyerekként építesz egy homokvárat és azt hiszed örökre szól... de aztán amikor a szél szétfújja, akkor nem a homokvárat sajnálod, hanem az erőt és a hitet, amit az építésébe beletettél, és az illúziót, hogy megmarad. Persze a homokvár építése téged is formált, erősebb és tudatosabb lettél, aki képes elviselni a veszteségeket is. De azért mégis hitetlenül és könnyezve, nézed mivé lett a végén, hogyan porladnak el az illúzióid egy másodperc alatt..."

Hiába már...

"Nem tudom mit éreztem... Azt hiszem egy éles fájdalmat a mellkasomban, talán a szívemben... Mintha késsel szúrkálnának...
A könnycsepp sós volt... behunytam a szemem és láttam... Láttam, ahogy hozzáér egy testhez... ahogyan végigsimogatja... láttam az arcát... az arckifejezését...
És semmit nem tettem, csak hagytam, hogy megtörténjen...

Hagytam, hogy hibázzon... hogy lerombolja, amit épített... bennem...

Megtörtem, mert bíztam... bíztam Benne, és legfőképpen azért, mert hittem magamban..."

(Eredeti szöveg: Vándor Lélek foszlányok facebook)

Soha már / Valahol elrontottam

Akármennyit is hazudhatsz, akárkit is húzhatsz az életedbe, van, akit képtelenség helyettesítened, egyszerűen nem fog menni. Megpróbálhatod, de hamar rájössz: Belőle csak egy van, és senki más mellett sem leszel képes úgy érezni magad, mint Mellette. Ha ezt képes vagy megérteni: többé nem keresed őt másban, többé nem próbálod elfelejteni, egyszerűen csak elfogadod, hogy lehet, az életedben senki sem lesz olyan hatással rád, mint Ő volt...

"Ezek voltunk mi. Talán csak egy múló pillanat, talán ennél jóval több. Te magad voltál mindaz, amit mások egy életen át keresnek, de én megtaláltalak.  Már nem akarom elfelejteni egyetlenegy percét sem. Így sem. Így sem, hogy már tudom a történet végét. Emlékezni szeretnék rá, ameddig csak élek, mert most már biztosra mondhatom azt, hogy Te magad voltál az Élet.". 

Hibáztam...

"Hibáztam, elszúrtam, tudom. De Ő más volt, tényleg. Utólag is így gondolom és talán ezért fájt annyira. Pedig annyira akartam, hogy elmúljon, annyira akartam, hogy vége legyen és rá is ugyanúgy gondoljak, mint a többiekre - de nem sikerült. A mai napig nem érzem úgy, hogy tévedés lett volna. Igazi volt, valóságos, fájó, de igazi. Szerelmes voltam belé és talán valahol mélyen az egyik felem még most is az. Elengedtem, mert bármennyire is pocsékul hangzik ezt kimondani, de nem mellém való. Mármint az ő nézetei szerint, mert az enyém szerint minket Isten is egymásnak teremtett. Valakit boldoggá fog tenni, de sajnos az a valaki nem én vagyok. Mégsem bánom már egy cseppet sem. Tudod, hogy miért? Mert soha nem éreztem ilyet. Sose voltam még ennyire szerelmes senkibe, mint belé, és ha ennek az a ára, hogy fájnia kell, legyen."

Elgondolkodtató... Bárcsak így lenne valóban...

"Nem annak a hangját fogják meghallani, aki nagyobbat ordít, hanem aki igazabbat szól. És nem az lesz a legokosabb ember, aki a gyűlöletet tudja, hanem az, aki a szeretetet és a megértést...!"

(Wass Albert) 

Már nincs...

Jó kérdések... De hogy mi a válasz rájuk... ?

"Örök barátságok, örök szerelmek szakadnak meg egyik napról a másikra, s akinek tegnap még mellkasára hajtottuk fejünket, az lehet, hogy holnap köszönés nélkül megy el mellettünk. Idegenekké válunk másodpercek töredéke alatt, s a veszteség érthetetlenségébe beleszédülünk. Hogy semmisülhet meg az a megszámlálhatatlan boldog pillanat, néhány rossz által? Hogy felejthetjük el ilyen könnyen, hogy együtt sírtunk, együtt nevettünk, együtt lélegeztünk?Miért hallgatunk mindig olyan gyilkosul, amikor baj van? Miért félünk megoldani a problémákat, miközben nem félünk villámcsapásként eltűnni mások életéből, romokat hagyva magunk után..."

              (Manna OWell)

Van ez így...

"Valójában sohasem mondunk egymásnak búcsút. Mindig ott marad valami, egy pillanat, ami még visszajöhet. Megérkezhet újra, bekopoghat akár kérdés nélkül. Ugyanis az élet tartogat meglepetéseket. Az, aki még tegnap nem volt az életed része, ma már az, a másik, aki meg rég elveszett, bármikor előkerülhet. Vannak szálak, amikről azt hiszed, már lezárultak, közben meg nem."

(Oravecz Nóra)

Tagadj, felejts el mindent, A szégyened és összes bűnödet Lapulj, múltad csak emlék, Lassan elmarad s egyre távolabbról követ.. (Ismerős arcok)

Megfakult...