Ki tudja hány perc vagy hány nap az élet?
De mielőtt életem véget ér,
lesz-e még alkalmam szeretni Téged,
eljössz-e egy nap majd szívemért?
Semmit sem várok, és semmit sem kérek.
Ha rólam álmodsz, megérzem Én,
de szívemben örökké várok, remélek
míg az órán a mutató mendegél.
S ha már nincs holnap, én attól sem félek.
Nem fáj a szív, ha már nem dobog,
de ma még itt vagyok... s ameddig élek,
szeretlek... míg a nap elrobog.
(Gligorics Teréz)
Mit bánnám én, ha senki lennél, semmi,
Akkor is csak téged tudnálak szeretni.
Állnék előtted hóban, forró nyárban:
"Téged szeretlek, te vagy, akit vártam!"
Lenne bár a szíved kőből -- hideg, néma,
Csak hadd melengessem a kezemben néha!
Állnánk vad viharban, csitulásra várván,
Lennék fölötted a béke-szivárvány.
Hogyha bármely órán összeforr a lelkünk,
Ennél nagyobb kincset nem lehetne nyernünk!
Hogyha befeküdnél sárba és mocsokba,
Tisztára mosnálak könnyemmel, zokogva.
Ha velem kívánnál szent tüzekben égni,
Élni tanítnálak, s remélni. Remélni!
Mindig csókolnálak, mindig szeretnélek,
Nem piszkolhatna be nekem semmi téged!
Hogyha minden álmod mára semmivé lett,
Két tenyérben hoznék Élet-vizet néked!
Látnál, kinek látnál -- lennék, ami lennék,
De mint a hű szolga, sírba veled mennék.
Csak a kőtáblák! Jaj! És azok a láncok!
Megbéklyózzák nekünk a vágyott világot!
Pedig elmondhatnánk: "Bűn és szenny az élet.
Ketten vagyunk csak tiszták, hófehérek!"
(Dobos Hajnal)
Szerelmed hajnalt csókolt
alkonyba fordult homlokomra,
tavasszá varázsoltad
könnyekkel áztatott őszöm.
Vadvirágokkal borítottad
lelkemben a felperzselt ugart,
- ott nem termett már semmi,
ami szerethető, -
aszott gondolatok közt
sivár homok volt csak,
mi mindent betakarva uralt.
Halk fuvallattal jöttél, mint a szellő,
s én veled röpültem a végtelenbe,
ahogy a vakító kékségben száll
a lágyan sikló felhő
a nap izzásától hevítve.
Jó volt tüzed mellett melegedni néha,
csöndesen összebújva lesni a Holdat,
észre sem venni, hogy hamuvá lettem,
elégve zabolázhatatlan lángjaidban.
Vad hullámokat korbácsolt szenvedélyed,
egymásba akaszkodott két erős akarat;
s most vágyom egy csöndes apró öbölre,
hol összetört álmainkat mentve
talán
kiköthetnénk
végre.
(Anna1955)
Add most Kedves a kezed!
Hadd érezzem az apró göböket, hadd
harapjam számhoz, hisz korai perceket
számol még a Hold sugara,
és a Nap is, a Nap is horizont
nyoszolyán szunnyad! Nézd! Csillag lények
lebegik felettünk sorsukat,
amott egy gyermeké, oly sután és megesve,
de éli a Fényt, míg lassan felemészti önmagát.
Add most Kedves a kezed!
Hisz tudnod kell, hogy néha félek magam is,
s nincs nálam esendőbb, ha
távolodni tűnik vigyázó jelünk,
a templom kettős tornya! Bár tudom, ami
odaviszi léptünk, megteszi ismét,
mert ahová magot visz a sors, nem hagyja
elveszni újra! Add most a kezed Kedves!
Hadd higgyem Veled a szót, érezzem
a fogadalmat, s mielőtt arcodra
késői fátylat borít az álom, hadd szeressem
a jövendőt, s higgyem,
hogy mi már nem tudunk másképp,
nem tudunk mást!
(fényesi)
