mint levetett kabátod heverek a pamlagon
míg hűvös volt, jólesőn ölelhettelek,
gyenge vállaidra borulva védtem
ifjúságtól sovány, beteg testedet,
kesztyűként simult kezem a kezedre,
saját magadtól, mint széltől óvtalak,
én voltam a csizmád, hogy ne érjen mocsok,
erős borként ittam minden meleg szavad,
minden délután és minden áldott napon
az idő kerekét szavaddal hajtottad,
azóta azokat a szavakat hallgatom.
akkor még nem tudtál hazugságlabirintust,
nem ismerted az elhallgatás komor poklait,
nem hitted még, hogy csak főszerep az élet,
nem hallottad még a szirének hangjait,
mára piszkos teher a fényes órák násza,
mert aki szeretett, csak az marad magára.
most csak kopott kabátod vagyok,
szálanként foszlottam le rólad,
rongyperceimben hazug az élvezet,
a nyugalom kerül, mint a maguknak valókat,
akiket már nem őriz, csak pár emlékezet,
hol vagy már te, hogy újra betölts,
engem a korán és rosszul öreget?
kinek gyöngyözöd most időkerék-szavad?
kinek fehéríted a bíbor felleget?
kinek nevetsz most? nevetsz még néha?
kinek adod át megizmosult testedet?
ki borul ölelésemben erősült válladra?
van még bármi, amit érted tehetek?
nem emlékszem, mikor adtad már
a legutolsó csókot fonnyadó ajkamra.
te férfivá lettél, én öreggé benned,
emléked foglalom árok-ráncaimba,
és csak fekszem, és már nem várok,
bőrömre egy élet álma tapad,
izzadt képzelgésben szentté teszlek,
ördöggé, emberré - mindnek láttalak
az éjszakák végtelen képsorain át
álmodom élővé a sosemvolt napot,
a pamlag karfáján, odavetetten
illatodon kívül mindent elhagyok,
semmi, csak egy kabát a karfán.
testmeleged az ablakon párafolt.
százszor le-, ki- és megvetettél.
én mindvégig, az én szavam igaz volt.
(lilijan)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése