Félek...

mi lesz, ha óvatlanul kitárom szívemet,

behívlak féltett titkaim zsúfolt termébe,

kineveted kendőzetlen önarcképeimet,

feléd vezető utam beszédes nyomait,

hitem rólad mintázott számtalan szobrát,

meztelenre vetkőzött testem-lelkem óhaját,

mi lesz, ha értetlenül, gúnyosan elfordulsz,

nem szólsz, fölényesen kezelsz, megvetsz,

felkínálkozásommal fanyalogva félretolsz,

félek, szánva eltaszítasz, ha feléd nyúlok,

kerülöd tekintetem, nem adod soha ajkad,

kimért közönnyel elhúzod bezárt kezed,

hátrahőkölsz, borzadva becsmérelsz,

félek a visszautasítás rikító csúfságától,

a szégyen hátat görbítő ólomsúlyától,

mi lesz, ha zabolátlan közeledésemet

zaklatásnak veszed, az agyadra megyek,

mi lesz, ha beomlik önérzetem alagútja

az unalmas életnek szánt tarka sóder alatt,

s agyonsebzetten nem állok többé lábra?

(Zimonyi Zita)