Összebékülés...

Megint haraggal váltunk el. Miért?

Mindegyikünk pedig fűt-fát igért,

hogy majd szeretjük egymást! Ám jegyezd meg,

mostan nem én kezdtem. De te... Te kezdted...

Mindegy. Te, én? Ő volt, a szerelem...

Szóval faképnél hagytál kereken!

És odamondtál az ajtóba' nékem,

azon a hangon! Fájt a büszkeségem!

Erőltetett könny lángolt szemeden!...

Nem furcsa ez? Mi egymás oldalán

mindig csakis gyűlölködünk. Az ám.

Hát nem te vagy hibás. De, hidd el, én sem.

Hiszen szeretsz. Tudom. Én is. Egészen.

Talán, mivel hasonlítunk. Talán,

mivel együtt ülünk minduntalan.

Az ember ingerült lesz végre, sértett.

Mindent meg akar érteni... Na érted?

Fürkész. Kutat. Töpreng. És nyugtalan.

Figyeljük és nem éljük a szerelmünk.

Hát hagyni kell. Előbb is: hogy szerettünk.

Kimondhatatlan! Csakhogy nem szabad

keresni mindég a "nagy" vágyakat!

Gyötrődni! Izgatódni! És perelni!

Te! Oly silány dolog az a szerelmi

kéjmámor és egyéb... hát hagyjuk el mi,

mostan szeressünk igazán, bután!...

Nézd, azt tanácsolom, hogy ezután

ne lássuk egymást annyit... Életem,

szeretjük egymást: ez kétségtelen.

De szörnyű, hogy mindig erről beszélünk.

Ritkábban jöjjünk össze. Ha így élünk,

majd megtörténik az, mit ki se mondunk.

Meglátod, akkor nem lesz semmi gondunk,

boldogjai leszünk e bús világnak!

Új, új öröm vár, új csók vigasza.

Jaj, hogy szeretjük egymást majd! Imádlak!...

De holnap aztán jöjj korán haza.

(Paul Geraldy-ford: Kosztolányi Dezső)