Látod, ma végre erre voltál
nem úgy, mint máskor: testtelen.
Zenélt a hangod, s érverésed
ujjamban volt, az este lent
az útról már szobánkba nézett,
valaki vígan fütyörészett,
s beszállt a dal, pár hanggyerek.
Kérdeztem tőled: ismered?
Mert akkor éppen erre voltál.
Egy csók után volt. Két kezem
hajadban játszott, szürke szoknyád
feljebb csúszott a térdeden,
s egy márvány csík, mint esti lámpa
úgy izzott, hívott és a szám
combodra tévedt és a csókom
végigszántotta lágy puhán.
Igen, Te voltál és e csókban
elmondtam mindent hangtalan.
A testeden, a hűvös bőrbe
belecsókoltam önmagam.
Szerettelek. S a furcsa csöndben
ölemben ott pihent fejed.
A falra fenn az úti lámpa
árnyunkat írta s néztelek.
Fáy Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése