A perc kevés...

Hiába oltottam beléd magam,

nem vagy enyém, csak voltál. S lehetsz még,

akkor sem maradsz. Lázadó szavam

nem téged vádol, de minduntalan

belőled ront rám a reménytelenség.

Közösségünk: káprázat, észrevétlen.

A megtért tudatnak már bonthatatlan

közeg vagy: köd, víz, mely amint kiléptem

köréből, összezárul, s nem maradtam

nyomnak se benne, kivetett egészen.

Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,

hogy testem veled elvegyült anyag.

Nem lelem magam szádban, se szemedben.

Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.

Így nézlek én társtalan rettenetben.

Mert társat lel a lélek és a lét,-

s örök legyen a pőre test magánya?

Tízmillió év konok szégyenét

hát soha senki sem törli le, két

testet végleg egy áramkörbe zárva?

Ezért alélás minden ölelés?-

Akard: s a szégyent én veled letörlöm.

A száj, az öl, a perc, a perc kevés,

a folytonosság kell már, az EGÉSZ,

józanul is, és izzón és örökkön.

És enélkül már el nem nyughatom.

S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen,

én megteszem! Akard: s minden ízemben

te lüktetsz, én meg benned folytatom

harcom a halál pártütése ellen.

(Garai Gábor )