Húsz éve már lassan, hogy elvetélt a kín,
nem bírtam szóra a kegyetlen halált
fájó hiányod túlontúl feszít,
ha érdes ölébe vesz az árvaság.
Zarándok helyem lett a temető,
hol könnyező szívem zokogja bánatát
koszorút fonok könnycseppek ködéből
s rád terítem szívem áttetsző fátyolát
Az arcom barázdái egyre mélyülnek
ránccá fagyott bennük a néma fájdalom
és szinte hallom, hogy búcsúzik az élet
s az ordító hideg terül sírodon
Térdre rogyok újra a tehetetlenségtől
a süket sötétjébe kiáltom a neved
húsz éve már lassan, hogy némán, meddőn tűröm
hogy egyre hangosabban zúg lelkemben a csended.
Írnék, de nem tudok…a megdermedt szavak elgémberedtek, talán a kinti hideg miatt, vagy ki tudja... Olyan sötétség honol mindenütt, hogy az ember úgy érzi, mintha örökre eltűnnének a nappalok, és soha többé nem süt már ki a Nap. Ebben a furcsa, reménytelenséget árasztó félhomályban van, ami mégis meghitt, és gyönyörű. A gyertyafény. A gyertyaláng fáradhatatlanul táncol, szeretett Édesapám sárguló fényképe előtt. Végtelen szomorúság az, amit érzek, ahogy nézem Őt, amint megcsillannak élettelen szemei a gyertyafényben. Csak nézem hosszan a fényképét, majd a lágyan, sejtelmesen lobogó gyertyalángot. S most az egyszer hálás vagyok a csendért, a békéért, amely körbevesz. Most is, mint mindig csak Rá gondolok...Tétova mozdulattal felé nyúlok, miközben lassan lecsukódó szemem megtelik keserű könnyel. Felidézem, lágyan, hangtalanul, míg életre nem kel képzeletemben, és a gyertya ütemére lassan, imbolyogva elindul felém. Most nem könnyezik szeretettel átitatott pillantása. Mosolyog, ahogy jön, ölelésre tárt karokkal. Nincs más, csak ragyogó fény, és végtelennek tűnő ölelés…
Majd újra félhomály, remegő gyertyaláng, és könnyek. Mintha távozó, néma lépteket hallanék. S a megdermedt gondolatok ismét lehűlnek, majd eltűnnek a konok októberi ködben…
annak eredeti verziójában is közzé teszek:
Két éve már...
Két éve már, hogy elvetélt a kín,
nem bírtam szóra a kegyetlen halált
fájó hiányod túlontúl feszít,
ha érdes ölébe vesz az árvaság.
Zarándok helyem lett a temető,
hol könnyező szívem zokogja bánatát
koszorút fonok könnycseppek ködéből
s rád terítem szívem áttetsző fátyolát
Az arcom barázdái egyre mélyülnek
ránccá fagyott bennük a néma fájdalom
és szinte hallom, hogy búcsúzik az élet
s az ordító hideg terül sírodon
Térdre rogyok újra a tehetetlenségtől
a süket sötétjébe kiáltom a neved
két éve már, hogy némán, meddőn tűröm
hogy egyre hangosabban zúg lelkemben a csended.
2 megjegyzés:
Drága Liberty,
igazán meghatott és örömmel töltött el, amikor láttam, hogy kedvenc blogjaid között említetted verseim szentélyét (vorosliliom@blogspot.com), külön megtisztelő számomra, hogy érdemesnek tartottad őket arra, hogy saját blogodon közzétedd mély, gyakran fájdalmas gondolataimat, ugyanis, minden olyan mű, ami alatt nem látsz írói nevet, azon versek, elmélkedések belőlem születtek meg...írójuk én vagyok. Továbbra is boldogan veszem, ha állandó vendégeim között tudhatnálak, de volna egy hatalmas kérésem...Ennek a versnek: Édesapámhoz, az eredeti címe "Két éve már...". Számomra mélységes fájadalom, kín és még mindig elfogadhatatlan tény, imádott Édesapám elvesztése, amely fájdalom lüketetése az idő haladtával sem képes tompulni, ezért kérlek, ezt a versemet eredeti formájában tedd közzé, visszaalakítva a címet, a sorokat, mert ez halálának évfordulójára íródott...ahhoz a tiszta férfihoz, akinek létemet köszönhetem, aki kiemelkedett mindenki közül, akinek kezét fogva megszűnt a világ kegyetlen vagdalkozása, akinek hangja és érintése a mai napig elkísér...remélem, hogy megértesz, a világon az ő emléke a legfontosabb számomra, kérlek, add vissza számomra fájdalmam betűit eredeti állapotukban...Biztosra veszem, hogy megérted a kérésem, és nem veszed szavaimat támadó bántalmazásnak, ez egy kérés, egy mai napig vérző szív kérése...köszönöm és további sikert a szép, és igényes blogodhoz...látogatni foglak. Baráti üdvözlettel: Vörös liliom
Kedves Ency,
köszönöm, hogy megírtad szomorú történeted… Édesapád elveszése nagyon megrendített, hiszen az ezzel járó fájdalom végigsöpört sorsomon, akár egy tűzvész.
Éppen ezért, úgy gondoltam, hogy hagyhatod a blogodon lévő verset úgy, ahogy van csak arra kérlek, mellette tedd fel az eredeti változatot is. Írhatod mellé, hogy soraim akár a tolladból is megszülethettek volna, hiszem a bennük megbúvó fájdalom is azonos.
Két éve már...
Két éve már, hogy elvetélt a kín,
nem bírtam szóra a kegyetlen halált
fájó hiányod túlontúl feszít,
ha érdes ölébe vesz az árvaság.
Zarándok helyem lett a temető,
hol könnyező szívem zokogja bánatát
koszorút fonok könnycseppek ködéből
s rád terítem szívem áttetsző fátyolát
Az arcom barázdái egyre mélyülnek
ránccá fagyott bennük a néma fájdalom
és szinte hallom, hogy búcsúzik az élet
s az ordító hideg terül sírodon
Térdre rogyok újra a tehetetlenségtől
a süket sötétjébe kiáltom a neved
két éve már, hogy némán, meddőn tűröm
hogy egyre hangosabban zúg lelkemben a csended.
Szeretettel: Daniela
Megjegyzés küldése