"Hazudhatnék az életemről,
de a csend ami közénk ékelődött
szűnni nem akar.
Te éppen olyan lettél, mint egy néma zivatar.
Mennem kellene, már nem maradhatok,
mert fellöknek a szemedből rám villanó indulatok.
Simogató ujjaimra erős karmok nőttek,
hogy megvédjem megtépázott lelkemet.
Szememből soha fel nem száradó apró gyöngycseppek
gördülnek a lábad elé,
de te észre sem veszed.
Állsz csak egyedül, érzéketlenül.
Hazudhatnék még tovább,
de eljátszottam már, mint egy színpadon
az összes szerepemet.
Többet már nem lehet.
Kiáltanék, de régen nem hallod a szavam...
Mindent odaadtam már,
s a ami még hátra van
mosolytalan életemből-
hát maradjon az Enyém!
A kínt csak magamban ordítom a gyertyafénynél.
S a csipkearcú hajnal felé fordítom
álmatlanságtól elgyötört hazug arcomat.
Mielőtt végleg elmegyek,
belőlem
valami mégis ittmarad..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése