"- Az érzelmek nem állnak akaratlagos szabályozás alatt. Nem vagyunk képesek megvalósítani egy olyan elhatározást, hogy gyűlölni fogjuk azt, akit szeretünk, kívánatosnak fogjuk tartani, akitől undorodunk. Ugyanígy csak megállapíthatjuk a valaki által bennünk felkeltett rokonszenvet vagy ellenszenvet, de nemigen változtathatunk rajta. Akaratlagos szabályozás alatt leginkább csak a viselkedésünk áll.
- Az érzelmek nem logikai alapon keletkeznek. (Az ember „tudva is űzi sorsát végzete torka felé…” Babits)
- Az érzelmek számára közömbös a kronológia. Ami tíz éve történt, éppúgy sajoghat, mintha ma zajlott volna le; egy tegnapi esemény olyan közömbös lehet, mintha évtizedekkel előbbi lenne.
- Az érzelmek erőssége nem a történés objektív fontosságától vagy jelentéktelenségétől függ. Egy félrehúzott száj nagyobb fájdalmat okozhat, mint egy állásvesztés.”
(Popper Péter: Van ott valaki?)
„- Miben higgyünk?
- Abban higgyetek, amit életre akartok kelteni.
Istenben, ha Istent akarjátok életre hívni.
Sátánban, ha a Sátánt akarjátok életre hívni.
Önmagatokban, ha önmagatokat akarjátok életre hívni.
Az Örök Életben, ha örökké akartok élni.
A Halálban, ha a nemlétre vágytok.
Amiben hisztek, az számotokra – van.
Amiben nem hisztek, az számotokra – nincs.
- Ilyen erő a hit?
- Igen, ha hisztek benne.”
"A hazugságról Gandol azt tanította, hogy ártó-romboló hatásában és következményeiben olyan, mint egy vaktában kilőtt nyílvessző, vagyis kiszámíthatatlan. Továbbá a hazugságot tartotta a belső lezüllés legkártékonyabb okozójának, ami többet rombol az ember belső tartásán, mint az úgynevezett nagy bűnök.
Ez a törvény az önbecsapás, az önmagunknak hazudás eseteire is vonatkozik. A hiteles élet tehát fontosabb, mint a tisztességes élet. "Istennek kedvesebb egy őszinte kurva, mint a fekhelyén titkolt erotikus vágyak közt vergődő apáca" - mondogatta Gandol.
Ezért tartotta a gyengeség, az életgyávaság tünetének a világtól való elvonulást. Kedvelt mondása volt, hogy "Nem tisztelem a szenteket, mert remetének álltak vagy egy kolostorba menekültek. Egy kupleráj közepén tessék szentnek lenni!"
(Popper Péter: Az Istennel sakkozás kockázata)
„A kérdés tehát az, mit csinálok azzal a jelenséggel az életben, hogy konfliktus? Mert erre rá kell idomítani az embert, és arra, hogy ebben jól érezze magát. Hogy néz ki ez pedagógiailag? A gyereknek konfliktusa van a tanárával. Ez rossz, ez negatívum. Be kell avatkozni. Nevelési tanácsadóba kell vinni. Konfliktusai vannak a társaival. Meg kell szüntetni a konfliktusait. Vagyis ki fog derülni, hogy már gyerekkorban a konfliktusmentes élet az ideális. Az a rendes gyerek, akinek sem a tanáraival, sem a társaival, sem a szüleivel nincsenek konfliktusai. Lehet ilyenné nevelni egy gyereket? Lehet. Mi kell hozzá? Hogy a gyerek karakterdefekt legyen. Mert ha valaki minden környezetbe harmonikusan illeszkedik, minden elvárásnak eleget tesz – csak karakterdefektes ember. Mert a karakter konfliktusokon keresztül kovácsolódik ki. Vagyis nem a boldogságon, örömön, harmónián keresztül, hanem diszharmónián, összeütközéseken keresztül alakul ki egy ember jelleme. Vagy nem alakul ki, és jellemtelen lesz. És ez már nagyon veszélyes. Mert ha ez válik társadalmi ideállá, ez a konfliktusmentes ember, aki mindenhová beilleszkedik, mindent elfogad, az nehéz helyzetet fog teremteni a társadalom szempontjából is. Mégpedig azért, mert mindig erőszakot fog tenni saját magán az elfogadás, a megfelelés és a beilleszkedés érdekében.”
(Popper Péter: Szerelemről józan nappalon)
"Ismertem és szerettem egy távoli világokból ide szakadt lányt. Egyik barátom egyszer súlyosan megbántotta. A fiú bigott katolikus volt, és másnap megkeresett. Azt mondta, hogy szeretné megkövetni a leányzót. Én meghatódtam ettől az attitűdtől. Fel is jött hozzánk, de néhány pillanat múlva már menekült kifelé a felháborodott lány elől:
- Hát te ilyen strici vagy? Az egyik napon tőrt döfsz a szívembe, s másnap még a jogot is el akarod venni tőlem, hogy haragudhassak érte?!
Így kiáltozott ez a lány, míg én kis híján a könnyeimet nyeltem a meghatottságtól.
A kultúra és a nevelés különbségei.
Az őszinteség tehát kétélű fegyver. Néha összeköt, néha rombol. Néha csak arra szolgál, hogy az ember életterheiből egy adagot átcsúsztasson a másik vállára. Néha erkölcsi kötelességünk hallgatni, ha az őszinteség a másik ember megalázását, megsértését eredményezné. Néha erkölcsi kötelességünk beszélni, ha a hallgatás félrevezetné a másikat, kapcsolatunk terhelhetőségét illetően, vagy éppen a közeledő véget tusolná el."
"Ha rajtakapjuk gondolatainkat, hogy az emlékmezőnkön szeretnének legelészni, rántsuk vissza, zabolázzuk meg őket, mondván, hogy nincs ott semmi keresnivalójuk. Az emlékmező hervadó füvétől és halott virágaitól csak felfúvódni lehet. Mert először is a múlt irrealitás, hiszen már nincsen. Franz Werfel híres regényében (amely A meg nem születettek csillaga címet viseli), olvasható ez a mondat, ami talán a legfontosabb: AZ, AMI VAGY, MÁR JUTALOM ÉS BÜNTETÉS AZÉRT, AMI VAGY.
Érted? Földi tartózkodásod során soha ne érezd úgy, hogy tartozások, adósságok nyomasztanak, mert ezek nem léteznek. Minden számla mindig meg van fizetve - az életeddel!"
"Hagyjuk a fenébe a jövőt! Először is, nem tudhatjuk, hogy mennyi vonatkozik belőle ránk! Úgy hallottam, hogy az ember halandó. És a jövő éppen olyan irrealitás, mint a múlt. Még nincs. Ne foglalkozzunk vele!
Jézusnak igaza van: Elég minden napnak a maga baja. És mikorra várod a mindennapi kenyeredet? Mára! Csakis mára."
"Istenem, a szerelembe belebutult megannyi drága fiatal. Akik kimondják a nagy szót: mostantól kezdve nincs titkunk egymás előtt! S ezt az esküvést kezdetben komolyan is veszik. A józanabbak csak addig, amíg orrukat finoman meg nem csapja valami pinceszagú alvilági lehelet. A nehéz mámorokban vergődők csak akkor kapnak észbe, amikor már megnyílt előttük a jó szándékokkal kikövezett út, amelyik - mint ismeretes - egyenesen a pokolba vezet.
Már a középiskolának el kellene őket vinnie A kékszakállú herceg várához, hátha elhiszik, hogy a kastélyban csak az első öt ajtó kinyitásáig lesz világosabb, azután már sötétség ereszkedik le a palotára.
Hátha elhiszik, hogy minden embernek joga van egy-két ajtót zárva tartania a lelkében, s ezt a jogát tisztelni kell az emberi méltóság nevében.
Hátha elhiszik, hogy az ember lelke nem arra való, hogy az emlékektől tisztára söpörjék, mint annak idején a zsíros parasztok padlását.
Hátha elhiszik, hogy az ember életének minden lényeges kérdésében egyedül van, néha magányosan egyedül, néha párosan egyedül, s amint egyedül születik, egyedül is hal meg.
Hátha elhiszik, hogy nem létezik olyan szeretet, amelyik lehetővé teszi, hogy valaki belépjen egy zárt személyiség fájdalmába, gondolatainak, értékrendjének egzotikus világába, ítéletalkotásának csak rá jellemző folyamatába."
"...az ember mindig és mindenkor irányítani akarja a sorsát. Tehát sokszor kényszerül dönteni és választani. S e választások és döntések miatt mázsás terhek nehezednek a vállára. Először is: mit válasszon, hogyan döntsön? Aztán: vajon jól választott-e? Hova vezet ez vagy az a döntése? Még később: mi lett volna, ha...? Mi múlt sajátmagán? Ajjaj! Nehéz csomag...
...Elárulok egy titkot: aki elkerüli a döntéseket és választásokat, az sodródik. Kiengedte kezéből élete irányítását. S aki választ és dönt? Az is. Mert nem tudja kiszámítani döntésének a következményeit.
...Tehát ne döntsünk, ne válasszunk?
Dehogynem! Csak ne görcsösen, hanem könnyedén és mosolyogva - majdnem azt írtam, hogy vállvonogatva. Mert nem az eredményességben kell hinni, hanem abban, hogy a választás és döntés bátorsága lelkileg megtart minket.
Tulajdonképpen nagyon kellemes gyávának lenni. Annyi terhelő helyzetet ki lehet kerülni a gyávasággal. Még sincs jó sora a gyáva embernek. Az önféltés nehéz bilincs...
...ne féljünk a kínálkozó kalandoktól, a szerelmektől, az utazásoktól, a változásoktól, a vereségektől, a kudarcoktól, ne akarjunk mindig jól járni! Aki nem viseli el, hogy néha behúznak neki egyet, sőt uramfia, még ki is ütik, az nem lehet bokszoló, nem mehet be a ringbe."
"Egyre ritkábban találkozhatunk szexuális elfojtásokkal, annál inkább szabad, sőt kritikátlan szexuális kiélésekkel. Ami elfojtásra kerül, azok az érzelmek. Különösen az ifjúság érzi úgy, hogy az érzelmek nyilvános megmutatása - gyengeség! Biztonságosabb "lezsernek" lenni, vagyis érzelmileg érintetetlennek. Nyilván sok korai tapasztalat alakította ki ezt az attitűdöt, ami mögött az áll, hogy az érzelmekkel visszaélnek. S egyre több embernek okoz gondot az érzelmek kifejezése - vajon hol, kitől tanulhatták volna meg -, ami igencsak megnehezíti a kontaktusok kialakítását és megtartását. Mindez végső soron az érzelmi igények elsorvadásához, növekvő magányossághoz vezet.
Vagyis a szex érzelmek nélkül rutinszerű sporttá válik szenvedély helyett, viszont nem veszélyes. Persze soha nem ad teljes testi-lelki kielégülést, aktus után mindig marad vissza valami kis sóvár várakozás az igazi élmény után. Ez a remény vezet azután el a partnerek viszonylag sűrű változtatásához: hátha...hátha most másképp lesz és rátalálok az igazira.
Márai Sándor Az igazi című regényében elmondja, hogy:
...az emberben sokáig él a várakozás, egy vágyfantázia, hogy él valahol a világban valaki, aki az én számomra az igazi férfi, vagy az igazi nő, és találkozni fogunk egy napon. Azután rájön - el tudod viselni? -, hogy nincs "igazi"... De ha szerencséje van valakinek, élete során találkozik két-három emberrel, akikből lehetne "igazi" az ő számára. Csakhogy ehhez nagyon sok odafigyelést, törődést, elfogadást, lemondást, sőt áldozatot, újrakezdést, kell hosszú éveken át "befektetni" egy kapcsolatba, amíg lassan igaziakká, nélkülözhetetlenekké, pótolhatatlanokká válnak egymás számára. De hát a fiatalok - az anyagias világ egyre gyorsabb pörgésében - ettől egyre messzebb kerülnek.
Meddig tart egy kapcsolat? Amíg úton vannak. Amíg együtt tartanak valahonnan valahová. Aztán már a mókuskerék következik, az unalom, az unos-untalan ismételt szavak, mondatok, gesztusok, vagyis a csömör. S egyre többször lehet találkozni a "szingli" élet divatjával - sőt olyan ifjú párokkal is, akik együtt élnek, de közös elhatározással szex nélkül - és aszkézist hirdető szekták és kisvallások növekvő népszerűségével.
Ugyanennek a lelkiállapotnak a negatív oldala, hogy a csömör oldására extrém helyzeteket kell teremteni, elsősorban promiszkuitást: italt, drogot - valamit, ami visszahozza, vagy megteremti azt, amit a valóságban csak az igazi szenvedély tud létrehozni az emberi lélekben... [...]
...a szenvedély az Isten adománya! Ezt tette hozzá Ő a nélküle kialakult világhoz. Ezért átkozott minden, ami józan, csak racionális, hideg szívvel végrehajtott. És legalább egy fikarcnyi áldás van mindenben, amit megérintett a szenvedélynek akár egy szikrája is. Egyedül a szenvedély teszi megbocsáthatóvá a bűnöket. A hidegvérrel elkövetett bűnök nem érdemelnek és nem is kapnak megbocsátást."
"...remélni lehetett, hogy a koituszt, a közösülést természetes kifejezések váltják fe. Erre a magyar nyelv bő lehetőséget kínál. Például szerelmeskedni, szeretkezni, egymáséi lenni, stb. De nem ez történt. A "kefélés" és a "tömés" rövid uralmát immár véglegesnek tűnően felváltotta a "dugás". A "szerelmeskedjünk", "szeretkezzünk" szavakat ma már legfeljebb potenciájukat megőrzött nagypapák használják. E helyett kellemesebb a fülnek a "dugjunk". S ez már lélektanilag is érdekes. Mert a szerelmeskedés érzelmekre is utal. A dugás csak a nemi szervekre!"
(Popper Péter: Egy illúzió halála)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése