„Mert ha anya vagyok, fölidézhetek magamban egy én-érzést, mely egy életen át birtokjogot formál egy másik emberre. Letéphetetlenül úgy érzem, úgy hiszem, hogy a gyerek az enyém! Belőlem van, én szültem, hozzám tartozik, az én tulajdonom. Énem része és uralkodok felette, mert a sajátom.
De lehet egy másik én-érzetem is, mely azt súgja: „Én akkor is éltem, amikor a gyerekem még nem élt. Én akkor is vagyok, ha elveszítem őt, mert elhagy vagy hamarabb, meghal. Én szültem Én szeretem – de az Ő énje éppúgy szabad, mint az én énem – se nem élhetek se nem szenvedhetek helyette; sorsa az ő sorsa, élete az Ő élete, döntéseiért az ő énje felel. Én pedig az én énemért felelek, az én sorsomért, mert bármennyire szeretem is őt – de magamért nekem kell élnem és meghalnom is”
(ha valaki vallásos ezt az én-élményt úgy is megfogalmazhatja, hogy „a gyerekem nem az enyém, hanem az Istené, ahogy én sem vagyok magamé, hanem az Istené”. A lényeg nem a ragaszkodáson, az elengedésen van.)
Az első „szeretet” az anyagi világban létrejött testi szeretetérzés, mely a másikat meg akarja enni, fel akarja falni, meg akarja emészteni, magáévá akarja tenni, hatalmába tartani, s szüntelenül ölelni, még akkor is, ha ez a másiknak kellemetlen.
Az ego, ha szeret, azt mondja, az „enyém!”
Ez azt jelenti, hogy az egóm része lesz. Ha meghalok, velem temetik, mint vezérrel a lovát, mert miattam él.
A másik, az elengedő szeretet.
Ezt sajnos ritkán éljük át.
Rendszerint csak a temetőben, mert ott rákényszerülünk az elengedésre. Rákényszerülünk, hogy ne a testi birtokviszonyban, hanem a lélek szabadságában gondolkozzunk: a ravatal fölött kinyílik a végtelen égbolt, a felhők, a nap és a semmibevesző, színtelenségbe olvadó, határtalan kékség, s nem lehet tudni, hová tűnt az, akiről azt hittük, a „miénk” – mert ebben a rothadásnak induló felöltöztetett bábuban, aki ott fekszik előttünk a virágos ravatalon, s akit régebben még öleltünk s be akartunk kebelezni, éppen az nincs benne már akit szerettünk: Ő.
Ma már ez az élmény is megszűnt – az élet oly mértékben fulladt az anyagba, hogy elengedni már a temetőben sem tudunk. Tovább markoljuk most már a testetlen emlékeket, belerokkanunk a kifosztottságba, az elhagyottságba, s ha lehetne, beleugranánk a sírba, és két kézzel visszacibálnánk a „miénket” a másik világból, s széttéphetetlen lánccal kötnénk magunk mellé, mint a hűtlen szökevényt.
Nem ismerjük az elengedő, szellemi szeretetet.
Nem éljük át azt a magasrendű lelkiállapotot, mely azt kiálltja ilyenkor: „Repülj! Velem maradsz, s veled maradok – légy önmagad, s én is önmagam – és akkor soha el nem válhatunk!”
Ugye, milyen jó olvasni az ilyen gondolatot? S milyen ritkán éljük át, ha átéljük egyáltalán.”
- A Szívemben vagy, nem a pokolban! –
Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy a lelkitársak, megismerik egymást, felismerik a másikat és olyan erős vonzalmat éreznek a másik iránt, mely azonnal tudatosul bennük és sosem hagyják el egymást. Furcsa, én azt hiszem nem így látom a dolgot. A lelkitárs szóban, ott van a lélek szó is. Azaz a lelkek találnak egymásra. Nem a szerelem...az csupán az egónk és hiú önzőségünk álltal gerjesztett emberi érzéshalmaz. A lekitárs azt hiszem, egy olyan kapcsolat két lélek közt, mely tényleg örök és tényleg elpusztíthatatlan... ahogy maga a lélek is. Ám, ehhez a kapcsolathoz, ehhez a lélektársas érzéshez, nem elég csupán a földön, az egódban élni..ahhoz, hogy megértsd ezt a különös és megmagyarázhatatlanul erős kapcsot két lélek között, bőven túl kell látnod, azon, hogy a halállal vége mindennek. Ha erre nem vagy képes, igazán meg sem értheted, mit is jelent valójában, a lekitárs szó. Túl sok ember túlbuzgó szerethiányát nevezték már, lelkitárs nevében görcsös ragaszkodásnak. Ez a szó, valójában talán mindenkinek mást jelent...talán éppen Neked is, kedves olvasó. Én mégis azt hiszem, két lélek közötti örök kapcsolat, létezik...csak fel kell ismerni...és ehhez nem elég csupán "szavakkal dobálódzni"
"Ez vagy a lélek királysága, vagy semmi!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése