Fekete angyal...

"Egy fekete angyal lépdel a kietlen utcán, Fénysugár cikázik minden lépte után. Virág nyílik lába nyomán a porból, Nevetés s mosoly fakad a gyötrő múltból. Valamikor régen még megvetés kísérte, Léptét virág helyett vér szegélyezte. Nyomor volt élete, kívánta a halált, Az életben semmi szépet nem talált.
Mikor született, fehér fátyol fedte, Szemében a fény a boldogságot hirdette. Gyémánt volt ajka, s a szavak kincsek, Szíve mindenkinek szeretetet hintett.
S akkor jött egy herceg, szívét elragadta, Szállt az angyal csillagról csillagra. Szerelmes volt, s kedvese szívéért, Otthagyta életét a múló reményért.
Örök volt minden pillanat, örök a csók, Szíve dobogott, érzett gyönyört s jót. De egyszer a herceg magára hagyta, Szívét darabokra törte, a reményt kioltotta.
Hitevesztett, szárnyaszegett angyal, Az őrület szélén, a szél hátán nyargal. Fakószürke ruhája, néma szeme, Semmi fényt nem lelni már benne.
Gyűlölte a világot, pusztulást akart, Lelkében az érzés szörnyű vihart kavart. Bolyongott, egy másik világban élt, Nem hitt senkinek, s már nem remélt.
Ruhája lassan feketébe váltott, Szemében a maradék tűz is kialudt. Teste már élettelen, szíve leáll, Az elmúlást választotta, lelke tovaszáll.
S ekkor egy másik angyal jelent meg, Kinek tengerkék szemében vad tűz derengett. Ott maradt a lány mellett, nem hagyta magára, Titokban szívét szívének adta.
Lassan gyógyult a seb, maró volt s égető, Győzött a szerelem, s néma maradt a temető. Új csillag jelent meg az éjjeli égen, A két angyal volt az csendesen, szépen.
Most újra létezik benne a remény, Mélyen ugyan a szíve szegletén. De van! Él. S valóban él, Újra szárnyal az angyal az öröm tengerén.
Egy fekete angyal lépdel a kietlen utcán, Fénysugár cikázik minden lépte után. A kékszemű ifjú vigyáz rá, fogja a kezét, Lelke lelkére néz, őrzi lángoló szívét."
(Emberke)