Itt van az ősz… Lassan beköszönt a tél is…
Ősz… az elmúlás évszaka… pedig nem hal meg semmi, pusztán készülődik a természet hosszú álmára, hogy aztán tavasszal… újult erővel újra életre keljen ;)
Nekem az ősz a kedvenc évszakom, a maga melankóliájával s nekem egyben mégis: az elmúlást is jelenti. Ilyenkor szoktam leltárt készíteni… a kapcsolataimat illetően, teszem helyre magamban az embereket, akiket ezeddig utamba sodort az Élet… de már nincsenek mellettem. Csak az érzéseket tudom számbavenni – amit hagytak maguk mögött, bennem. Annyi mindenen mentem keresztül tavaly ilyenkortól… nyáron szembesülnöm kellett azzal, hogy a házasságom romokban hever, hogy az exférjem nem szimplán megcsalt (tegyük hozzá mint kiderült: évek óta, és szinkronban több „hölggyel” is alkalomadtán), de azt már pofátlanul nyíltan tette, érzéketlenül… novemberben elváltam… februárban a kisfiamnak volt súlyos balesete (koponyaalapi törés, amiből hála a gondviselésnek: szerencsére felépült, makk egészséges – de hajszálon múlott, hogy el ne veszítsem), utamba sodort az élet olyan „Férfiakat” is, akik azzal szórakoztak, hogy érzelmileg, idegileg tönkrevágjanak minél több férfit, nőt – mindegy volt… Mindez felemésztette az energiáimat. Találkoztam olyannal is, aki ez utóbbiból segített kikecmeregni – furcsa, megmagyarázhatatlan kapcsolat volt a miénk… döbbenet, hogy még mindig így érzem… pedig már rég vége… konkrétan: szeptember 06-án ért véget. Sosem felejtem el azt a napot. 4 nappal később tudtam meg: a sors ismét kegyes volt hozzám… nem vagyok rákos, majd nem sokkal ezután kiderült, hogy édesanyámnak gerincsérve van, a kezét sürgősen operálni kellene (nem tom pontosan, de mintha valami „alagút-szindrómát” említett volna, hogy emiatt). Nem igazán beszél meg anya velem ilyeneket. Furcsa kapcsolat a miénk :( Édesapámat lassan 20 éve eltemettem.
November 01-én, halottak napján… édesapám sírjánál … másokért is gyertyát fogok gyújtani, siratom azokat és imádkozom azokért is, akikért kár… akik bár élnek még… számomra mégis: meghaltak, hisz már nincsenek többé. Csak pár ilyen ember van, akire felnéztem, akit tiszteltem, akit szerettem, akiben bíztam… s akik már csak a múltam részei. Emlékek… mik itt élnek bennem… soha meg nem szűnök szeretni őket.
Annyi minden van bennem még… de annyira nehéz ezekről beszélni… azokról az érzésekről, miket elástam magamban… mélyen… gondolatok, mondanivalóm… mik már érdeklődés hiányában: süket fülekre találnának…
Fáradt vagyok… kiégtem… s gyűlölöm, hogy kibacottul nem vagyok erős… nem harcolok már rég, az életnek nem erről kellene szólnia… s egyre többet foglalkoztat a halál gondolata… valszínűleg a közelgő gyásznap miatt… feladnom: nem lenne szabad :(
Hiányzol Apa… :(
Ennyit erről a kísérletemről…. most asszem el, alaposan kisírom magam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése