A szeretetről
A változatlan létezés a változó életet nem óhajtja, nem is utálja,
hanem magába foglalja, mint a fészek a benne tátogó madárfiókákat, érzés nélkül
és mégis végtelen szeretettel. Éppígy, aki gyökerét az élettől a létbe helyezte;
a fejlődőn nem ujjong, az elveszőt nem siratja; senkin sem kíván segíteni;
mindent egyformán, érzés nélkül és végtelenül szeret. Rajongás nélkül dicsér és
undor nélkül kifogásol, mert az életnek bármely dolga végső fokon se-jó
se-rossz; semmi sem különb semminél, csak az útnak más-más szakaszai vannak.
A jóságról
Ne kívánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét. Úgy
áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenre egyformán. Akik közel
jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és melegedből, mint akiknek nincs
szükségük terád. Családtagjaid, mindennapi társaid s a hozzád fordulók olyanok
legyenek számodra, mint a kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik.
Az érzelgésről
Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és
nem-ehető között; hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden
előtte-levőre. Mikor a szereteted válogatni kezd, már nem szeretet többé, hanem
sóvárgásnak és undornak kettőssége. S ez: az érzelgés, mely manapság mindennél
veszedelmesebb; cukros váladéka bekente az emberiséget. Minden emberi indulat
közt az érzelgősség a legnyomorúságosabb. Egyik irányba szeretni csak akkor tud,
hogy másik irányba gyűlölködik; vonzalma nyállal ken, gyűlölete köpköd. Állandó
mértéke nincs, önmaga kavargó formátlanságához mér mindent; akármerre fordul, jó nem fakad belőle.
(Weöres Sándor - A teljesség felé)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése