Furcsa, hogy vannak érzések, amiket nem tudunk szavakkal kifejezni, elmondani. Tudjuk, hogy mit érzünk, nagyjából körül lehet írni, de igazán csak mi, magunk érezzük. Nincs is erre megfelelő mód, hogy megtanuljuk kimondani, mert tényleg van amit nem lehet, és van amikor talán nem is kell semmit mondani, a hallgatásban is bent van minden.
Sokszor jó lenne elmondani a másiknak úgy elejétől, a végéig, hogy ’na, akkor most mi is van’, de gátak vannak bennünk(amiket leggyakrabban a félelmeink építenek). Jó lenne néha mindent kimondani, mi az ami rettentően fáj, mi az, amitől boldogok vagyunk stb…De helyette azt mérlegeljük, hogy most mondjam vagy ne mondjam, jobb-e vagy rosszabb, ha kiöntöm a szívem?! Most ne csak párkapcsolatokra gondoljatok. A barátainkkal is így vagyunk, vannak dolgok, amiket inkább nem mondunk, mert nem merjük, vagy nem akarjuk, hogy sajnáljanak bennünket, vagy ezer más okból hallgatunk. Vagy a szüleinkre is gondolhatunk. Sokan igen rossz viszonyban vannak a szüleikkel, szinte semmit nem mondanak el nekik. Bár nem vagyok a híve az „Anyukám a legjobb barátnőm” téjjjmának, de igenis aggódnak értünk, szeretnek minket, és megérdemelnének annyit, hogy tudják mi van velünk, vagy azt, hogy elmondjuk nekik mennyire szeretjük őket…!
Valahogy be vagyunk kódolva, és nem merjük teljesen kiadni magunkat. Igyekszünk azon, hogy jobb legyen, de igazából mindenkinek ott van a belső világa, ahol igazán tudja, (jobbik esetben) hogy mit érez, csak ott őszinte igazán mindenki magához….!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése